fortepanstory

Budapest. Alagút. Lánchíd. Sok régi autó. A 70-es évek. Érdekes ez az időszak, érdekes életek. A fekete-fehér tv. A párt. A házibulik.Visszamennék ebbe az időbe, de csak egy kis időre meglesni mi folyik itt, Budapesten. Az emberek máshogy gondolkodtak, mint ma. Sok volt az erőszak, sok volt a boldogság, mint ma.

„A legtöbb nap nagyon nyugalmas,
sőt, azt is mondhatom, unalmas,
este egy-két jó lemez segít még,
de nélküled így már ez sem elég.

A jókedvemnek is – aránylag, –
ha a naptár mit mutat, – határt szab.
Nekem a szombat se, ó,
a vasárnap se jó!

Neked a kedd a kedvező idő,
hogy itt lehess velem!
Nekem az ünnepem a kedd, a fő.
Mondd, neked nem?

A legtöbb nap nagyon nyugalmas,
sőt, azt is mondhatom talán, hogy unalmas.
Gyere el többször, légy kicsit rugalmas – velem!

Tanácsom fogadd meg!
Kevés az egész kedd"

Kovács Kati ekkor élte virágkorát a zene világában, suttogva kiabált, ahogy sokan mások.

1983. január 19.-én lett volna Maróc János, 45 éves tisztviselő első hivatalos beszéde. Nagyon izgatottan készült rá. Világ életében lámpalázas ember volt, nem bírta, ha sokan nézik, ráadásul gyerekkorában enyhe súlyproblémákkal küszködött, ezért társai gyakran csúfolták.

Most a függöny mögött állt, kezében egy gyűrött, nedves papírfecnit szorongatott elkeseredetten: a beszédét. Ezen dolgozott egész héten, nem szabad elrontania. Ráadásul Izé úr is itt lesz feleségestül, ettől az egy beszédtől függ egész jövőbeni élete, az egész karrierje a pártban. Félősen kikukucskált a függöny mögül. Hála istennek még nincs itt senki – gondolta. Ráadásul – állapította meg – a fényszórók is a szemébe világítanak. Legalább nem látja azt a sok száz meg száz szempárt ami mind rászegeződik. Ideges kis kacajt hallatott. Egész éjjel alig aludt, a szemeteséből kis összegyűlt papírgalacsinok folytak tömkelege omlott ki (az elrontott beszédtervek tudniillik) és amikor végre elnyomta az álom arról álmodott, hogy mindenki rászegezi a szemét ő pedig nem tud egy szót sem kinyögni bárhogy próbálkozik…

Kialvatlanul, zúgó fejjel ébredt, most meg itt áll, az elhagyatott színház teremben hatalmas sötét karikákkal a szeme alatt és pár perc múlva ki kell lépni a tömeg elé.

Nem baj! Képes rá, meg tudja csinálni, elő fogják léptetni. Hirtelen szokatlan magabiztosság áradt benne szét, ha ennyit dolgozott azon a nyavalyás beszéden már nem lehet semmi baj. Muszáj elmondania, megosztania a gondolatait az emberekkel.  

Egy idegesen remegő hang zökkentette ki merengéséből.

- Uram, uram….

- Mi az, én következem?

- Nem uram, a tanácskozás elmarad

Hát igen, itt lakom én. Nem abban a korban, amikor készült, nem 1975-ben, de akkor is az én kis fekhelyemet örökíti meg. Jobb lenne ezen a képen aludnom ott, akkor még sokkal barátságosabb lehetett, és biztos nem volt olyan kiépült „társadalom” az aluljáróban, mint most. Nem kötnének belém, nem kéne félnem, hogy valaki boltja közelében alszom, tehát ha zavarom szól valaki kötözködős embernek aki kipenderít onnan. Tényleg, biztos nem ide feküdnék! Nem a fordulóba, ahol olyan nagy a huzat. De jó is lenne! Mondjuk annak a tetves Gézának a helyét foglalnám el legszívesebben. Jó is lenne, de az ember nem foglalhatja le egyből a legjobb helyeket. Ahhoz némi tiszteletre meg némi szerencsére van szükség. Például Petike, aki mellettem volt, a segrészeg Dezsőt győzte meg arról, hogy ez az ő helye. Nagy csibész volt ám Dezsőke!

Mégis ha választanom kéne nem egy aluljáróban aludnék, sem ebben, sem abban a korban, hanem mondjuk egy szállodában. Szállodában még úgyse voltam…

Csönd és béke. Puha köd hasalt a vidékre, betakarva mindent. Nyugalom, szép táj.

De csak illúzió, halotti béke ez csupán, hisz itt vitézek haltak, és végül romba dőlt a vár.

Most már csak csonka romjai fekszenek szerteszét, mint egy szétszóródott csontváz.

Hatalmas csata zajlott itt egykor, ágyúk dörögtek, trombiták harsogta, dobok peregtek. Emberek haltak, minden remény elveszett. Az ellenség jött, és lerombolva a vár dicső falait, átgázolt mindenen.

A falak őrzik e titkokat, de megosztani nem akarják. Csak csendben figyelnek a nagy kősziklák a domb tetején.

De az is lehet, hogy szégyenükben hallgatnak. Otthagyták a várat. Elfutott a vár népe ijedtében. Mint gyáva nyúl elbujdosott.

Végül is mindegy. Akármi volt, már vége. Lejárt az idő, felemészti falait a természet. A dicső kősziklákat gyenge fű morzsolja szét.

És a nép után úgy látszik a romot is elérte a vég.

Volt egyszer egy lány. Egy lány, aki imádott korcsolyázni. Nem csak imádott, nagyon jól is tudott. Viszont a közönséget utálta. Ki nem állhatta, ha nézik, miközben gyakorol. Éppen ezért mindig csak hajnalban járt le a pályára. Minden reggel felkelt, mikor még a szülei is aludtak, és kiszökött korcsolyázni.

Volt egyszer egy másik lány is. Ő is minden hajnalban felébredt, de nem önszántából. Csak véletlenül. De minden nap pontosan ugyanabban az időpontban. Egy ideig nem érdekelte, visszafeküdt az ágyába és nem csinált semmit. Később, mikor unatkozni kezdett, kibámult az ablakon és nézte a hóesést. Azt is látta, hogy egy lány gyalogol végig a házuk előtt korcsolyacipőkkel a hátán.

Telt-múlt az idő. A lányt még mindig az álmatlanság gyötörte. Úgy döntött, hogy ha már a sors úgy akarja, hogy ő minden hajnalban virrasszon, ki fogja használni az időt. Sokszor figyelte már az ablakból azt a különös lányt a korcsolyacipőivel, aki a kihalt utcán sétált. Elhatározta, hogy követi. Fogta a fényképezőgépét, mert a nélkül sehova sem indulna el, és kiosont a házból.

A korcsolyás lány ezen a napon is ugyanúgy elment korcsolyázni a kis pályára. Út közben gondolataiba merült, nem vette észre, hogy valaki követi. Odaért. Felvette a korcsolyáját. Egyre ügyesebben és látványosabban szelte a jeget, kicsit sajnálta már, hogy nincs kinek megmutatnia. Egy kis kattanást hallott. Lelassított, körülnézett. De mivel nem látott senkit, megnyugtatta magát, hogy csak képzelődött. Mikor végzett, kisiklott a pálya szélére és visszavette utcai cipőjét.

Ekkor egy újabb kattanást hallott, most már közelebbről. Tudta, hogy valaki megtalálta. Hogy rájött, észrevette, hogy ő minden reggel ide jár gyakorolni. Futásnak eredt. Nem akarta, hogy elkapják és megbüntessék. Mert minden bizonnyal a rendőröket hívta volna az illető, ha utoléri. Hazáig rohant, és miután becsukta maga mögött az ajtót, megfogadta, hogy nem tesz többé olyat, ami tilos. A szekrénye legaljára rejtette a korcsolyáit és soha többet nem vette elő.

A másik lány már az ötödik képet készítette a különös lányról, akit követett. Egyszer majdnem lebukott, majdnem meglátta a korcsolyás. De ő bátorságot gyűjtött, odalopódzott hozzá, és egészen közelről lekapta. Elkerülhetetlen volt, hogy ne vegyék észre. A jégtáncos futásnak eredt. Nem értette miért, de szeretett volna vele beszélni, ezért utánaszaladt. Ez hiba volt. A másik erre még gyorsabban kezdett rohanni, a fotós lány pedig nem bírta szusszal, muszáj volt megállnia. A korcsolyásnak nyoma veszett, ő pedig hazagyalogolt.

Az álmatlansága nem múlt el. Azóta is gyakran felébred hajnalban, de a lányt korcsolyacipővel a hátán már soha többé nem látta.

Két fiatal, még sok társukkal leutazott a Balatonhoz, a nyáron. Ez a kép éppen a strandon készült, amikor épp a vízből kijövet, napoztak, és száradtak. Egyik barátjuk csinálta ezt a képet. A Balatonhoz, a fiatalok, az iskolai fáradtságokat jöttek kipihenni. Egy hétre mentek. Még velük tartott három jó barátjuk. Ez a második nap, amit itt töltenek. Eddig nagyon jól érzik magukat, de már csak öt nap van hátra a szórakozásból.
Úgyhogy jól ki kell használni. Szinte az összes napjuk, így néz ki : reggel felkelnek. Megreggeliznek, majd lemennek úszni a Balatonhoz. Délután hazajönnek, és nézik a tévét, vagy kártyáznak, vagy egyebet, amit épp jónak találnak. Majd késő délután, este felé, elkészülnek, hogy mehessenek a közeli, központban lévő diszkóba. Épp ezen a napon, kicsit tovább tervezik a strandon lévő szórakozást, mert kicsit unják egymás társaságát. Mármint, nem is, hogy unják, mert már nagyon régóta barátok.de kicsit vágynak női társaságra. Úgyhogy megpróbálnak, fiatal, szép hölgyeket meginvitálni az esti buliba. Pont ötnek, tetszik is az ötlet. Úgyhogy a társasággal, nem is lesz gond. Az esti buli, főleg a jobb oldali srácnak kedvezett. (Akit, amúgy Tamásnak hívnak.) Megismerkedett Andival, aki azóta is a kedvese.

A Balatonnál, a maradék 4 napban, mindennap találkozott a lánnyal, akivel megbeszélték, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Csak egy gond volt, hogy a lány Győrben lakott, a fiú pedig Pesten. És az akkori időben a közlekedés nem volt nagyon egyszerű. De amikor csak tudtak, akkor találkoztak. Hol Tamás utazott el a lányhoz, hol a lány jött el Tamáshoz. Lassacskán, mikor már mind a ketten bőven túllépték a tizennyolc éves kort. A lány felköltözött Pestre. Összeköltözött Tamással, és azóta is boldogan élnek. Van három gyerekük, két lány, akik ikrek, és még egy lány.
Nagyon boldog életük van!
 

András, aki a képen látható, mindössze 25 éves, ám máris sikeres újságíró az Estnél.

Elegáns, kényelmes lakást bérel a villanegyedben, Budapesten, a város és a kor minden szépségében és jellegzetes varázsában tobzódva tölti mindennapjait. Ügyel a megjelenésére, és mindig kissé előrébb jár a divatban kortársainál, ezért és egyéb különcségei miatt ki is nézik néha. De ügyesen éli az életét, olykor mindent bevet egy friss hír vagy egy vonzó hölgy elérése érdekében, akiknél egyébként nagy sikere van. Éjszakánként szórakozni felkapott helyekre jár, ahol nagy a mozgás, pezseg az élet. Szórakozásból néha különböző sportokat űz, mint a vívás vagy a tenisz. Automobilt még nem tart, de tervez beszerezni egyet, amint beléphet az újságírók Nagy Kartelljébe. Ezt egyetlen dolog ingathatja meg, a politikai helyzet – sokan azt tartják hogy a nyilasok igencsak meg fognak erősödni az elkövetkezendő időben. András viszont nem tudja még, hogy hamarosan meghurcolják majd zsidó származása miatt, reméljük sikerül majd emigrálnia valahová, ahol távol maradhat a háború viharaitól, és folytathatja könnyed életvitelét.

-A monda azt állítja hogy a< faluhoz közeli gyártelepen a szennyező hulladékok miatt mutáns lények élnek a környéken.Ezt a történetet Bakótol hallottam az iskolában, a történet valóságosnak tűnt hiszen már csomószor hallottam ilyeneket a rádióban, hogy egyes vegyszerek képesek megváltoztatni egyes dolgokat.

- Ki az a Bakó ?

-Hát… a-a-a-.. Bakó Pisti, az apukája a hentes a falunkba.

-Mit tudsz az esetről?

-Hát uram.. kérem szépen.. én nem voltam ott amikor az eset történt.. Én be se mentem a telepre..

-Ádám a barátod volt ?

-Tisztelt uram Ádámmal nagyon jóba vagyok, minden elmondtuk egymásnak

-Szóval.. ez a Bakó mondta Ádámnak hogy mennyetek be a gyártelepre ?

-Igazából ő mondta, hogy nézzék meg igaz e a monda ,de a Gádai ment be vele, vagyis ő erőszakoskodott hogy menjenek be.

-Ki az a Gádai?

-Hátt őő.. őő a Gádai apukája a boltvezető abban a kis kereskedésben, ott a falu végén.

-Szóval Gádaival együtt ment be Ádám a szennyhulladék telepre?

-Igen, pontosan emlékszem ahogy bementek.

-Tudtátok hogy oda tilos bemenni?

-Igen tudtuk. Pont ez volt benne a kihívás..

-Soha többé, egyikőtök se lépjen be tiltott területekre, ugyanis veszélyes … pont ezért tiltott.

-Rendben van uram bocsánat.

-Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Ádám szüleitől..

-Miért mi történt uram?

-Most elmehetsz.. többet nem kell jönnöd a rendörségre…

-Mi ez az egész anya? Miért kellet a rendőrségre mennünk?

-Hallgass fiam.., és soha többé ne meny arra a telepre…

-De még mindig nem értem…, valami történt Ádámmal?

-Igen, meghalt..

Ó, igen. Jól emlékszem erre a napra. E miatt a nap miatt született ez a hihetetlen, elképzelhetetlen autó iránti szenvedélyem. Bocsánat, túl modortalan lennék? A nevem Mámori Eszter, és a képen a középső lány vagyok, ezekben az időkben- 1970 körül- cirka 17 éves. A szüleim, a nővérem és én Szeged mellett, egy kis falucskában laktunk, és a szüleim jól meg is éltek az állásukból, de szükségét érezték annak, hogy mi világot lássunk, így hát megvették életük – és egyben a mi életünk- első autóját, egy Trabantot.

Egyik napsütéses hétvégén eldöntöttük, hogy elautózunk a fővárosba, mert én –ellentétben nővéremmel- még sosem jártam ott. Felkerekedtünk hát, és a Kék Trabanttal megtettük a nem is rövid utat, hogy lássuk, mi folyik Pesten. Úgy terveztük, hogy egy napig körbejárjuk a várost, benézünk múzeumokba, sétálunk a Városligetben, és este édesanyám valamelyik távoli rokonánál- állítólag Pesten van a háza, és anyám azt is mondta, tudja, hogy hol- megszállunk éjszakára, mert apám nem akart éjszaka haza autózni. Azért is volt olyan jelentőségteljes ez a nap, mert mi nagyon ritkán mentünk kirándulásokra, nem úgy, mint ma, és elutazni se utazhattunk, így hát ez nagy kalandnak bizonyult.

Mikor megérkeztünk azonban, rájöttünk, hogy elszámoltuk magunkat, hiszen már dél is volt, így a szüleim hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy beülünk egy bisztróba, vagy étterembe ebédelni. Az volt csak a baj, hogy nem volt náluk egész pénz arra, hogy két múzeumba elmehessünk, és még ebédeljünk is, és a hazaútra is legyen pénz, ezért az egyik múzeumról le kellett tennünk. A Városliget mellet volt egy étterem, bizonyos Gundel étterem, fantasztikus volt, és sokba sem került, úgyhogy miután sétáltunk, és még jobban megéheztünk, megebédeltünk.

A nővérem, Mária ebéd közben felpattant, és sírva kiszaladt az étteremből. Mi értetlenül ültünk, de én körbe néztem, hátha rájövök az okára Mária kirohanásának. Jól gondoltam, a pincér-csibész vigyoráról könnyen felismerhető- velünk járt egy iskolába, és Mária osztálytársa volt, amíg nem ballagtak el. Úgy látszik, itt dolgozott a nyáron. Amit persze a szüleim nem tudhattak – és nem is akartuk velük tudatni -, hogy Mária nagy szerelme volt, elméletileg együtt is voltak, de hosszú ideje nem beszéltek egymással. A fiú, mintha semmi sem történt volna, megkérdezte, kérünk-e desszertet. Én félrehívtam, és megmondtam neki, hogy menjen utána. Utána is ment, és szemlátomást kibékítette, mert pár perc múlva Mária, mint ha semmi sem történt volna, mosolyogva visszaült a helyére. Azt persze mondanom sem kell, hogy ebéd után a fiú is velünk tartott, mondván, hogy ismer minket, és szívesen körbevezet a városban, úgyis szabadnapos- csak kedvtelésből, és persze a borravalóért dolgozik. Így is lett, körbejártuk az egész várost. Nekem minden olyan furcsa, és mesés volt, mintha még sose éltem volna ezelőtt - nem is csoda, ha amint elértem a felnőttkort, felköltöztem Pestre. Szinte bámultam a járókelőkön a furcsa ruhákat: a pesti divatot, és az is csoda volt, hogy annyi autó járt: olyan színek és formák, amiket falusi fiatal lányként sosem láttam még (annak a kevés embernek, akinek autója volt, mindnek Trabantja volt). Annyira kíváncsi lettem, hogy hogyan működnek ezek a járművek, hogyan lehetnek ilyen sokfélék és sokrétűek. Ez a szinte rajongásom nagy koromban sem szűnt meg.

A Kék Trabant még nekem is nagy szolgálatot tett, miután szüleimtől megörököltem, és húsz év múlva úgy búcsúzhattam el tőle, mint egy családtagtól, már-már könnyek között, de boldogan, hisz ez a kis kocsi ugyanazokat a kalandokat élhette át, mint mi…

November eleje volt. Pontosan mondva 8.-a reggel 7 óra. Mindenki készülődött a faluban. A felnőttek a munkahelyükre, a gyerekek az iskolába, óvodába. Ez a reggel is olyan volt, mint minden péntek reggel. Az emberek azzal a gondolattal hagyták el az otthonaikat, hogy már nemsokára itt a hétvége. Ezt a napot még ledolgozzák, ezen a napon még beülnek az iskolapadba, de a nap végén már boldogan térnek haza, hiszen másnap már addig alhatnak, ameddig csak kedvük tartja.

Pisti az iskola felé menő buszon ült, s közben nem hagyta nyugodni egy gondolat. Milyen kellemes meglepetés lenne mindenki számára, ha valamilyen oknál fogva eltörölnék a tanítást aznapra. Többször eljátszott a gondolattal, hogy ő maga hogyan reagálna: ugrándozva örvendezne a hírnek, de hamar elkezdené tervezni a barátaival, hogy hogyan használhatnák ki legjobban ezt a ritka alkalmat, mivel töltés a „szabadpénteket”. De ez a gondolat oly reménytelennek tűnt, hiszen talán csak egy tornádóveszély lenne elég erős ahhoz, hogy a tanítást felfüggesszék.

Zoli ez alatt egy tervet szőtt három jó barátjával az iskola udvarában. Azon gondolkodtak, minek kell ahhoz történnie, hogy kiürítsék az épületet. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha a tűzjelzőt működésbe léptetik. Zoli gyorsan hazaszaladt egy doboz gyufáért, ez alatt elkezdődött a tanítás.

Az első óra utáni szünetben tökéletes alkalom adódott a négy barátnak ahhoz, hogy a tervüket végrehajtsák. Beosontak az egyik üres terembe, elővették a gyufát, egy darab papírt, s egy kukát is, hogy legyen hova dobni az égő papírt, nehogy meggyulladjon bármi is. Meggyújtották a papírt, a füstülő tárgyat a tűzjelző közelébe helyezték, s az rögtön jelzett. Gyorsan beledobták a papírt a kukába, s kirohantak a teremből. A folyosón találkoztak diáktársaikkal, akik közt volt, akik arcán a félelem tükröződött, s voltak, akik azt sem tudták mi folyik körülöttük. A tanárok gyorsan kiirányították a diákokat az épületből, s az iskola kertjében összegyűjtötték őket, majd meggyőződtek arról, hogy mindenki ott van. Majd az igazgató előállt, s közölte a gyerekekkel, hogy még nem mérték föl a károkat a tűzoltók, de felesleges erre a diákoknak várniuk. MIDENKI MEHET HAZA!

A diákok Pistivel együtt kirohantak a buszmegállóba, s úgy tettek, ahogyan azt Pisti a nap elején elgondolta magában. Megbeszélték a baráti csoportok, hogy kihez mennek át ünnepelni, melyik kávézóba ülnek be, vagy éppen azt, hogy melyik mozit nézik meg. A busz megtelt diákokkal, más nem is fért rá a járműre, s mindenki elindult útjára.

A diákok izgatottak, s talán még egy kicsit meglepettek voltak, de leginkább annak örültek, hogyez a péntek másmilyen, mint a többi.

Egyszer régen, nagyon régen még mikor a képek fekete-fehérek voltak, akkor készült ez a kép egy nagyon izgalmas nap végén.

Magyarország egyik legkedveltebb helye a Balaton volt ezen a nyáron. Nagyon kevés ház volt a Balaton partján, autó is csak nagyon kevés járt arra, de egyre több ember jelent meg a partokon, voltak közötte külföldi emberek, sok ember a fővárosból utazott le idáig vonattal. A gyerekek nagyon szerették ezt a helyet, itt mindig nagyon jó volt egy kis időt eltölteni. Lehetett a vízben játszani, fröcskölni egymást, labdázni, ugrálni a vízbe és a parton is nagyon jó volt lenni, fagyizhattak, napozhattak, olvasgathattak, vagy csak simán beszélgethettek a barátaikkal, testvéreikkel, szüleikkel.

Az egyik pénteki napon egy nagy baráti társaság úgy döntött, hogy közösen lemennek a Balatonhoz, hogy ezt a hétvégét ott töltsék. Mindenki hazament, hogy összepakolja a cuccait a „nagy utazásra”. A gyerekek nagyon izgultak, mindenki nagyon várta ezt a hétvégét. Az idő is nagyon jó volt, szépen sütött a nap és nagyon meleg volt. Szombat reggel a vasútállomáson találkoztak a megbeszélt helyen. Sátrakat vittek, hogy azokban aludjanak majd éjszaka. A vonatút elég hosszú volt, de egyáltalán nem volt unalmas. Mindenki nagyon vidám volt. Az útra minden gyerek hozott valami játékot, amit közösen játszottak, a felnőttek beszélgettek egymással, hiszen már rég nem látták egymást, így volt miről beszélni.

Mikor megérkeztek a Balatonhoz először kerestek egy jó helyet, ami a vízhez közel van, de van árnyék is a közelben. Leterítették pokrócaikat és mindenki berohant a vízbe. Volt olyan, aki ruhástul ment a vízbe, mert már annyira melege volt, vagy már annyira akart úszni. Nagyon jól esett nekik, hogy egy kicsit a hűvös vízben lehetnek. Miután mindenki eleget pancsolt, kimentek a partra és közösen elfogyasztották az aznapra csomagolt uzsonnájukat. Olyan volt, mintha piknikeznének. Egész hétvégén csak pancsoltak és nagyon jól érezték magukat együtt. Úgy döntöttek, hogy ezt a hétvégét még meg fogják ismételni ezen a nyáron. A gyerekek között szoros barátság lett és a felnőttek is sokat találkoztak utána. Ez a hétvége után otthon is sokszor találkoztak.

Régen, az akkor még poros Dublin utcáin élt egy fiú. Egy kisfiú. Ebben a fiúban semmi különös nem volt, egy igazi ír fiúcska volt. Szeretett iskola után a környéken játszani cserfes barátaival, akikben szintén nem volt semmi különös. Ez a teljesen átlagos fiú, aki még annak idején, a Charlie nevet kapta, s azóta is ezt viselte nap-mint-nap. A név nagyon illett rá, mondta mindenki. Talán a vörös haja miatt, vagy a kis szeplős arca miatt, esetleg a belőle áradó furcsaságból.

Egy nap azonban minden megváltozott. Jött egy hajó az újvilágból. Az apja volt a kapitánya. Igen, igen Charlie apja hajós kapitány volt. Charlie most találkozott életében másodszor az édesapjával. Eddig „valahogy” nem jött össze nekik. Most azonban komoly dolgokról beszéltek apjával.

„Itt kell hagynod mindent” – ennyi maradt meg a kis Charlie-nak a beszélgetésből. Csupán ennyi.

Másnap már indultak is. Anyjával és húgával együtt elindult a hajó. Egy másik világ felé tartott, talán egy jobbéba, de Charlie nem szeretett volna menni. Szerette ezt a helyet, szerette Írországot. Sőt egyenesen imádott mindent, a tájat, a sok barikát, az ár-apály jelenséget, a másoknak kicsit különös időjárást és persze a kis pajtásait. De nem tudott mit tenni, mennie kellett és csak reménykedni tudott, hogy ahova megy ott minden minimum, olyan szép és jó lesz, mint itt.

De a mi kis Charlie-nkből, akit most már nem szívesen említenék így, egy másik ember lett. Megváltozott. Most már más, mint volt. A haja most is vörös, az arca most is szeplős, külseje csak az átlagos módon változott. Na, de, ami számít, a belső… egyszerűen elfeledte, hogy ki volt anno és most egy hadi hajóval tart Írország gyanútlan lakosai felé. Charlie-ból az évek alatt…egy szentségtörő, anyaszomorító, gyalázatos ember lett. Az oka? Hát, ööö, izé őt kéne kérdezni.

Charlie szüleit megölték, húga néhány éve költözött vissza a szülővárosába, és nem is tartják a kapcsolatot. Igazából Charlie volt az oka, hogy a húga elment…úgy érezte dolga van ott… Egészen egy másik kontinensig kellett menekülnie bátyja cseppet sem átlagos nézetei miatt.

Hogy, mik voltak a bátyja „nézetei”?

Még leírni is rossz.

Utálta a bárányokat.

Az első szobabicikli amely lehetővé teszi a biciklizés örömét akár télen is a fűtött szobában!

Nemcsak, hogy szórakoztató, de modern formájával akár a szoba dísze is lehet. Ami viszont még inkább vonzóvá teszi a szobabiciklit, hogy önt is vonzóbbá teheti a rendszeres használatával, karcsúbb vonalakat formázva önnek. Napi öt perc tekerés a szobabiciklin és 4 hét alatt már látványos eredményeket érhet el.

Ez a forradalmi találmány nem csak a biciklizés, de az egész mozgás történetét is átírja, forradalmasítja.

Délelőtti nagy feszültség a Trefort Gimnáziumban. Most érettségiznek le a nagy 12-dikesek. Síri csend... szépen sorjában jönnek ki a diákok viruló fejjel. Mindenkinek sikerült letennie!
Ezek után nem is kérdés, hogy hova viszi őket az út. Irány a Deák téren lévő jó kis kocsma ahova beülnek megünnepelni e boldog éveket. Már rögtön elkezdik tervezgetni, hogy mitcsináljanak a nyár folyamán. Az egyik lányka meg visítva mondja, hogy nekem 5-ös lett!
Ennek mindenki nagyon örül.

A fiú egész nap Asimovot olvasott, fejből vágta a robotika három alaptörvényét. Tízéves volt, amikor a farsangi bálon mindenáron robot szeretett volna lenni. Anyukája ezért szerzett két kartondobozt, megcsinálta a jelmez alapformáját, a fiú pedig műszerfalat ragasztott rá. Valahol talált egy vízipisztolyt, befestette ezüst színűre, az lett a fegyvere. És egyszercsak eljött a nagy nap. A fiú ezüstszínű ruhát öltött, felrakta magára a robot vázát, kezébe vette a pisztolyt, és így ment a bálba. Mindenki nagyot nézett, amikor meglátták az ötletes jelmezt, ugyanis sokan kalóznak, katonának vagy királylánynak öltöztek. A fiú egész nap jól érezte magát, és megnyerte a jelmezversenyt. Jutalma egy kiscserkész kulacs volt.