Ó, igen. Jól emlékszem erre a napra. E miatt a nap miatt született ez a hihetetlen, elképzelhetetlen autó iránti szenvedélyem. Bocsánat, túl modortalan lennék? A nevem Mámori Eszter, és a képen a középső lány vagyok, ezekben az időkben- 1970 körül- cirka 17 éves. A szüleim, a nővérem és én Szeged mellett, egy kis falucskában laktunk, és a szüleim jól meg is éltek az állásukból, de szükségét érezték annak, hogy mi világot lássunk, így hát megvették életük – és egyben a mi életünk- első autóját, egy Trabantot.
Egyik napsütéses hétvégén eldöntöttük, hogy elautózunk a fővárosba, mert én –ellentétben nővéremmel- még sosem jártam ott. Felkerekedtünk hát, és a Kék Trabanttal megtettük a nem is rövid utat, hogy lássuk, mi folyik Pesten. Úgy terveztük, hogy egy napig körbejárjuk a várost, benézünk múzeumokba, sétálunk a Városligetben, és este édesanyám valamelyik távoli rokonánál- állítólag Pesten van a háza, és anyám azt is mondta, tudja, hogy hol- megszállunk éjszakára, mert apám nem akart éjszaka haza autózni. Azért is volt olyan jelentőségteljes ez a nap, mert mi nagyon ritkán mentünk kirándulásokra, nem úgy, mint ma, és elutazni se utazhattunk, így hát ez nagy kalandnak bizonyult.
Mikor megérkeztünk azonban, rájöttünk, hogy elszámoltuk magunkat, hiszen már dél is volt, így a szüleim hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy beülünk egy bisztróba, vagy étterembe ebédelni. Az volt csak a baj, hogy nem volt náluk egész pénz arra, hogy két múzeumba elmehessünk, és még ebédeljünk is, és a hazaútra is legyen pénz, ezért az egyik múzeumról le kellett tennünk. A Városliget mellet volt egy étterem, bizonyos Gundel étterem, fantasztikus volt, és sokba sem került, úgyhogy miután sétáltunk, és még jobban megéheztünk, megebédeltünk.
A nővérem, Mária ebéd közben felpattant, és sírva kiszaladt az étteremből. Mi értetlenül ültünk, de én körbe néztem, hátha rájövök az okára Mária kirohanásának. Jól gondoltam, a pincér-csibész vigyoráról könnyen felismerhető- velünk járt egy iskolába, és Mária osztálytársa volt, amíg nem ballagtak el. Úgy látszik, itt dolgozott a nyáron. Amit persze a szüleim nem tudhattak – és nem is akartuk velük tudatni -, hogy Mária nagy szerelme volt, elméletileg együtt is voltak, de hosszú ideje nem beszéltek egymással. A fiú, mintha semmi sem történt volna, megkérdezte, kérünk-e desszertet. Én félrehívtam, és megmondtam neki, hogy menjen utána. Utána is ment, és szemlátomást kibékítette, mert pár perc múlva Mária, mint ha semmi sem történt volna, mosolyogva visszaült a helyére. Azt persze mondanom sem kell, hogy ebéd után a fiú is velünk tartott, mondván, hogy ismer minket, és szívesen körbevezet a városban, úgyis szabadnapos- csak kedvtelésből, és persze a borravalóért dolgozik. Így is lett, körbejártuk az egész várost. Nekem minden olyan furcsa, és mesés volt, mintha még sose éltem volna ezelőtt - nem is csoda, ha amint elértem a felnőttkort, felköltöztem Pestre. Szinte bámultam a járókelőkön a furcsa ruhákat: a pesti divatot, és az is csoda volt, hogy annyi autó járt: olyan színek és formák, amiket falusi fiatal lányként sosem láttam még (annak a kevés embernek, akinek autója volt, mindnek Trabantja volt). Annyira kíváncsi lettem, hogy hogyan működnek ezek a járművek, hogyan lehetnek ilyen sokfélék és sokrétűek. Ez a szinte rajongásom nagy koromban sem szűnt meg.
A Kék Trabant még nekem is nagy szolgálatot tett, miután szüleimtől megörököltem, és húsz év múlva úgy búcsúzhattam el tőle, mint egy családtagtól, már-már könnyek között, de boldogan, hisz ez a kis kocsi ugyanazokat a kalandokat élhette át, mint mi…
