1983. január 19.-én lett volna Maróc János, 45 éves tisztviselő első hivatalos beszéde. Nagyon izgatottan készült rá. Világ életében lámpalázas ember volt, nem bírta, ha sokan nézik, ráadásul gyerekkorában enyhe súlyproblémákkal küszködött, ezért társai gyakran csúfolták.
Most a függöny mögött állt, kezében egy gyűrött, nedves papírfecnit szorongatott elkeseredetten: a beszédét. Ezen dolgozott egész héten, nem szabad elrontania. Ráadásul Izé úr is itt lesz feleségestül, ettől az egy beszédtől függ egész jövőbeni élete, az egész karrierje a pártban. Félősen kikukucskált a függöny mögül. Hála istennek még nincs itt senki – gondolta. Ráadásul – állapította meg – a fényszórók is a szemébe világítanak. Legalább nem látja azt a sok száz meg száz szempárt ami mind rászegeződik. Ideges kis kacajt hallatott. Egész éjjel alig aludt, a szemeteséből kis összegyűlt papírgalacsinok folytak tömkelege omlott ki (az elrontott beszédtervek tudniillik) és amikor végre elnyomta az álom arról álmodott, hogy mindenki rászegezi a szemét ő pedig nem tud egy szót sem kinyögni bárhogy próbálkozik…
Kialvatlanul, zúgó fejjel ébredt, most meg itt áll, az elhagyatott színház teremben hatalmas sötét karikákkal a szeme alatt és pár perc múlva ki kell lépni a tömeg elé.
Nem baj! Képes rá, meg tudja csinálni, elő fogják léptetni. Hirtelen szokatlan magabiztosság áradt benne szét, ha ennyit dolgozott azon a nyavalyás beszéden már nem lehet semmi baj. Muszáj elmondania, megosztania a gondolatait az emberekkel.
Egy idegesen remegő hang zökkentette ki merengéséből.
- Uram, uram….
- Mi az, én következem?
- Nem uram, a tanácskozás elmarad
